Rizsázzunk!

Day off!

Nick Cave. Madárijesztő. Árvaszúnyogok. Tömören. Fesztivál. Ó, je. Kiszabadultunk otthonról, Rozival meg a nagyanyja bulizott otthon, Kalákára. 🙂

Voltunk Nick Cave-en. Más nagy nevet Damon Albarn Blur-jén kívül nem is igen tudnék hirtelen felidézni. Na jó, Mika még jöhet. Akkor az igazat: mielőtt megismertem az uramat, bár tudtam, ki az a Nick Cave, hogy hiper tehetséges meg szuggesztív, és énekelt egy duettet Kylie Minouge-gal is, nagyjából ennyi volt. Azóta sem lettem megszállottja, de ezt a koncertet én sem akartam kihagyni. A férj az összes eddigi magyarországi koncertjén ott volt. Szereti-e?:-)

Kíváncsi voltam én is, elmentünk. Kicsit azért szívtuk a fogunkat a 14 ezres napijegy miatt, ami ugye *2-vel már rögtön a duplája. Az első hetijegyemet még ezeröccá pénzért vettem a zsebpénzemből. (eh, de rég volt). De nem bántuk meg. Nekem, mint “Nick Cave laikusnak” is bejött a koncert, utána pedig rátaláltunk a nyújtódeszkányi blues színpadra, ahol egy francia banda nyomott hip-hop és blues keveréket. De milyen jól. Scarecrow. Ők azok. Itt azért kiszaladt a boogie a lábaimból, mezítláb, a fűben.

Árvaszúnyogból meg jutott nekünk is, szembe, szájba, orrba. Megvolt a gasztrokaland is. (Oké, ettünk azért fehér embernek való kaját is, bár főleg inkább dehidratáltunk.) 

Bár, bár, Budapest bár. Meg a Kobuci szendvics.

Nem mondhatnám, hogy pezseg a kulturális -és éjszakai életünk. 🙂 Persze, azért fennakad a hálónkon egy-egy jó film. Könyvet is olvasunk, zenét is hallgatunk. Jártunk erre is, meg arra is, akad program bőven, de például színházba nem sikerül eljutnunk. Továbbra sem. Hazudnék, ha azt állítanám, hogy kezünket és lábunkat törtük a jegyekért, mert ez nem igaz. 🙂
Voltunk viszont koncerten. A húgom szólt múlt héten, hogy Budapest bár koncert lesz Óbudán a Kobuci kertben, és mi lenne, ha átmennénk. Tetszett az ötlet, de nem tudtuk még, hogyan alakul az a hetünk. Aztán mégis úgy lett, hogy átmentünk. Igaz, blikkre, mert jegyet nem vettünk előre. No, meg 2 órával a koncert előtt leszakadt az ég, jó nagy zápor volt. Végül kisütött a nap, úgyhogy Rozistól átautóztunk Óbudára. 
Jegy is volt, koncert is volt. Mi pedig tátott szájjal lestük Rozit, ahogy élete első koncertjét abszolválja: az első hangtól az utolsóig táncolt (hol lábon, hol valamelyikőnk nyakában ülve), énekelt (az ő esetében ez lálázás), tapsolt, sikongatott. Annyira belefeledkeztünk az élménybe, hogy még fényképezni is elfelejtettünk.

Ettünk is, mert éhesek voltunk. Vacsoraidőre értünk oda, leültünk egy csendesebb asztalhoz (pont az egyik  kocsma elé…), és ettünk. Az úgy volt, hogy én kinéztem magamnak és a gyereklánynak a levest. A gyereklány édesapja viszont székelykáposztát kért. Így került az asztalra tárkonyos raguleves és székelykáposzta friss kenyérrel, sör a férfiembernek, málnafröccs a csajoknak. Oké, a Húg is sört ivott.

Én még sorban állás közben kértem egy adag sült krumplit is. Nagyon régen ettem, megkívántam. Arra várni kellett, úgyhogy elvittem a kajákat az asztalunkhoz és megvacsoráztunk. Épp befejeztük a kajálást, amikor készen lett a krumpli. Nagyon finom, fűszeres krumpli volt. Aztán férjuram meglátott egy nagy szendvicset valakinek a kezében és rámutatott: olyat is kérek. Ez volt a Kobuci szendvics: darált sült kolbász, tejföl, uborka, paradicsom, grillezett ciabatta. Jó nagy volt. Meg finom is.

A húgom hozott pilóta kekszet, mert nála mindig van pilóta keksz. 🙂

Dead can dance

Dead can dance koncerten voltunk.
Tuti, hogy Lisa Gerrard nem e világi. De legalábbis minimum boszorkány. A Sportaréna hatalmas, Ő viszont egyedül is betöltötte a teret, a belőle áradó békével, de mégis valamilyen megfoghatatlan erővel. Borzongás szaladt végig rajtunk, valahányszor kieresztette a hangját. De akkor is, amikor közelről mutatták az arcát. 
Harmónia. Ezzel a szóval írta le a zenéjüket az én uram. Életem egyik legmeghatározóbb és egyben legmegdöbbentőbb koncertélménye volt ez. 

Rozi pedig vigyázott addig a nagymamájára és a nagypapájára.

Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!