Ó, szegény anyuka. Biztosan nehéz lehet neki. – gondoltam, még alig pár nappal ezelőtt is, amikor azt hallottam, hogy nem akar enni a gyerek. Milyen jó nekünk. Rozi nagyon jó étvágyú csaj, soha nem volt gond ezzel. Nagy volt az arcom. 🙂
Aztán pénteken nem kérte az ebédjét. Néhány kanál után elkezdett játszani a szájában lévő kajával. Aztán már a kezeit is az arca elé tette, amit eddig csak akkor csinált, ha kezdett jól lakni.
Most szinte az egész adag ott maradt. Először arra gondoltam, hogy nem ízlik neki a brokkoli, amit akkor kóstolt először. Krumplival és csirkemellel kevertem el. Tettem hozzá egy kis almát, hátha a már megszokott íz segít. Rosszul gondoltam. Így sem akart tovább enni.
Nem erőltettem, eltettem a hűtőbe az ebédjét. Úgy voltam vele, hogy másnap megkínálom vele újra. Valamit viszont ennie kellett, ezért a jól bevált krumplipüré-alma párost vetettem be. Amikor két kanál után ez sem kellett neki, úgy döntöttem, hogy nem feszítem tovább a húrt.
A délutáni alvásából felébredve már nagyokat cuppogott. Pillanatok alatt eltűnt benne a keksz – reszelt alma kombó. 🙂
Egyszerűen csak nem volt éhes, amit így hozott a tudomásomra. Utólag okoskodva, teljesen egyértelműen.
Hányszor gondoljuk úgy, mi felnőttek, hogy mindig sokkal jobban tudjuk, mi kell a gyerekeknek. Pedig néha elég (lenne) csak nyitott szemmel figyelni a jelzéseikre. Olyan egyértelműk tudnak lenni, ha képesek vagyunk túllépni azon a sarkos felnőtt hozzáálláson, hogy egy gyerek nem tudhatja, mi a jó neki.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: